A Tiszakürti Református Templom harangjainak története

IV. fejezet

Tiszakürti Harangok

Kikövetkeztethető a későbbi feljegyzésekből, hogy az első századokban csupán egyetlen 123 fontos (kb. 60 kg-os) harang szolgált a kürti haranglábon. Erről a harangról közelebbi adatunk nincs, de annyi bizonyos, hogy ez egyetlen kis harang kiegészítése is csak jó későn 1741-ben következett be. Sallós Benedek sokat próbált lelkészünk buzgalmából készült el Zechenter Antal budai harangöntő műhelyében a második 130 kg-os harangunk. Oldalán az önmagát fenntartó, sok apró jobbágy-gyülekezet legkifejezőbb emblémájával, a saját véréből táplálkozó pelikánnal, és a harangról ismert minden adatot tartalmazó következő felirattal:
  „Goss Mich Anton Zechenter in Ofen Anno 1741. T. Kürti Ref. Ekkla. maga költségén csináltatta T. Sallós Benedek Pred. Acsai István főbíróságában, Tálas Ferentz gondviseltségében és Szentesi György Uraimék forgolódások által”

            Csupán e két harang szolgálta a híveket 1834-ben is, amikor Csete Dániel lelkész elfoglalta itteni helyét. Az új lelkész - bár nem a legzavartalanabb közéleti viszonyok között – éppen a harangok megújításával látta legszükségesebbnek kezdeni több, mit három évtizedes munkáját. Kürti szolgálatának még az első esztendeje sem telt el mikor az adakozás eddig ezen a tájon ismeretlen módjával, a házankénti adomány-gyűjtés elindításával lepte meg a falut. A fennmaradt két gyűjtőív szerint 239 egyháztagból 256. 65 Frt. összeg be is gyűlt. Ez nem tartható megvetendőnek, - figyelembe véve az akkori pénzgazdálkodási és jobbágyviszonyokat. Az adakozás, annak ellenére, hogy Rab István és neje Csató Mária, valamint fiuk Rab József együttesen 30 Frt.-ot adott, sem bizonyult elégségesnek. Csetét ifjonti lelkesedésében nem akadályozták az anyagiak, hanem 1835. május 10-én H. Cseri János kurátorral és Deli Tompa János „közlakossal” együtt személyesen megjelentek Eberhardt Henrik pesti harangöntőnél és megrendeltek egy 320 és egy 81 kg-os harangot 1515.21 Ft-ért, melyből 421. Frt-ot előlegül le is fizettek. A legöregebb harangot 141.21 Frt. Értékben beadták. A költségek többi részét valószínűleg a község költségvetéséből fedezték. Az új harangok 1835. június 5.-én, Pünkösd reggelén már meg is szólaltak tornyunkban. Felszentelésük különleges ünnepségéről nincs tudomásunk. Nem is mutatkozott erre alkalmasnak erre az idő a Csete körül fellángolt közéleti harcok miatt. Viszont a harangok feliratai békésen megörökítették a nagy ellenfelek neveit. A nagyobbik harangon ez állott: „ Tiszakürti helv. vallástételt követő Ekklésia öntette a maga költségén 1835. Csete Dániel predikátorságában, Rédai János, Pányi István bíróságokban, H.Cseri János curatorságokban, Büttösi István notáriusságában. Fudit Henricus Eberhard. 1835.” A kisebbik új harangra pedig ismeretlen szerző tollából e sorok kerültek:

„Zeng az örök jónak,

Hálát, dicséretet harsogj!

Vajha! Veszélyt soha se,

Bút, riadást se jelents!”

Ez a 320, 130 és 81 kilogrammos három harang hívogatta a híveket Isten dicséretéte mindaddig, amíg a nagy „Bút és riadást” nem kényszerültek jelenteni, - az első világháborúig.

 Szintén, a hívek dicséretére közadakozásból előteremtett fa haranglábakra állították be az új harangokat, talán, azért mert akkoriban a torony vas haranglábakat el sem bírt volna. A későbbiek során a fából készült harangláb sok aggodalomra adott okot, ami 1887-ben az új templom építésével rendezés alá került. A vasharangláb megteremtése céljából N. Rab Mihály 130 Frt-ot adományozott. Ebből a pénzből csak a vasharangláb alap megteremtése vált lehetővé és egyelőre az új templomban is maradtak az életveszélyes faharanglábak. Az alap a templom alapkőkő letételi ünnepély tiszta jövedelméből 40 frt-al növekedett, de a tőkésítés folyamán csak 1893 őszén növekedett annyira, hogy az egyház közpénztára hozzájárulásával 480 Frt-ért Hőnig Frigyes aradi harangöntő elkészítette a vasharanglábakat. A harangokkal kapcsolatos érdeklődés, az általános igények emelkedése folytán később sem lohadt le. Már 1901-ben Kutas Mihály egész vagyona negyedét újabb nagyobb harangok beszerzésére hagyományozta, amihez az egyházközség az örökösök ellenállása folytán sohasem jutott hozzá. 1907-ben, az 1835. évi harang beszerzés egyik jóemlékű megbízottjának Deli Tompa Jánosnak leszármazottja, Deli Tompa Lászlóné (sz.: Horgas Zsuzsánna) özvegyasszony 800 négyszögöl szőlőt és további 2000 koronát hagyományozott végrendeletileg harangbeszerzésre. Az örökösökkel az egyház ezúttal is kényszerült 1000 Koronával kiegyezni, de ebből legalább létre jött a harangalap. Minden gondoskodást és problémát meghaladott a következő páratlan tragédia: Harangjaink I. Világháborús hadba vonulása.

            Esperesi felhívásra, 1915. szeptemberében ajánlotta fel közlelkesedéssel két kisebb harangunkat hadi szolgálatra „mélyen érezve az állami érdekeknek e nehéz időkben való hűséges szolgálatát” presbitériumunk. Csak egy feltételt kötöttek ki, legalább a legnagyobb harangunk maradjon itthon. A harangok elszállítására azonban csak 1916 őszén került sor, mikor kiderült – Szász Gusztáv lelkész legnagyobb fájdalmára -, hogy a katonai hatóság mindenütt egységesen a legnagyobb és a legkisebb harangot is igénybe veszi. Bár Szász megpróbálta megmenteni a legnagyobb harangunkat, annak elvitele mégis megtörtént. Senkit nem vígaszalt, hogy a legrégebbi középső 1741-ben öntött harang menekült meg a háborútól. A két másik leszerelése és eltávolítása azután egyházközségünk legszomorúbb eseményei közé tartozik. Már akkor az „állami érdek” iránti lelkesedés régen lelohadt, amidőn három katona 1916. november 2.-án – éppen halottak napján – megérkezett a harangokért. Azon a napon már nem foghattak munkájukhoz, ezért Szász Gusztáv este 9 órakor búcsúszóra meghúzatta a harangokat. Másnap, november 3-án a harangok hívó szavára már a reggeli órákban óriási tömegben istentiszteletre gyűlt össze a templom téren a falu népe. Először a harangok leszerelését nézték végig, azután a templomba vonultak, ahol a lelkész mélyhatású imát mondott. Aztán a templomból kivonulók serege és a leszerelt harangok előtt- nem tudva, hogy a honfiúi áldozatkészség büszke önérzetéből vagy a fájdalomról beszéljen-e. Vállán a 27 hónapos világháborús teherrel a népet mégis lelkesítette Szász Gusztáv kitartása, a harangok előtt tartott búcsú beszédében:

 „Nyelvük haj! Utolsót kondult, elborult szemünk, könnyünk perdült, hangjuk soká, soká fülünkbe csendül. Fájó szívvel búcsúzunk Tőletek. A Haza hív, védjetek! Menjetek! A magyarok Istene veletek! Amen.”

Az ősz pásztor akadozva szólt és a hívek szeme nem maradt szárazon. Végül Tatár Benjámin, a templom szomszédságában lakó egyháztag fuvarozta el a harangokat november 7-én a lakiteleki vasút állomásra. 1917. májusában semmi lelkesedést nem váltott ki az a püspöki felhívás, melyben a püspök ajánlotta a harmadik megmaradt harang felajánlását is, amennyiben a harang nem az 1700-as évet megelőző időből való műemlék. Mivel a  rányomott 1741 évszám nem tette lehetővé a kibúvót, a presbitérium ezt is kényszerült „ felajánlani”, nehogy a különben kilátásba helyezett katonai reguralis következzen be. Ennek a harangnak az elhurcolására nem került sor, bár már helyettesítésére kereplők beszerzéséről is gondoskodtak az atyák.

            A világháború és az azt követő forradalmak lezajlása után szerte a hazában óriási lelkesedés és áldozatkészség kelt fel a hadbavonult harangok pótlására. Nálunk azonban ilyesmiről nem számolhat be a történelem. Az élete delén már túl lévő Szász Gusztáv a körülötte gyökeresen megváltozott új világban inkább elővigyázatossá vált. De óriási nehézségeket okozott a rohamos devalváció is. A Horgas-féle alapítvány, mely az elvitt harangokért a katonai kincstár által megtérített pénzeket kezelte, 1948 koronát juttatott új harangokra. Ezt Enyedi Károly a harangok pótlására adott 1000 koronás adománya növelte. Ez a pénz az infláció hatására teljességgel elértéktelenedett. A presbitérium végre 1922 márciusában mégis kimondta a harangok pótlását. Úgy döntöttek, hogy a pótláshoz szükséges pénzt házankénti gyűjtés útján fedezik. Hozzá kell tenni, hogy Kürtön még a „ jó békevilágban” sem sikerült soha az ilyesmi. Az első gyűjtés mindjárt 1922 tavaszán 84073,80 korona eredménnyel zárult. A harangalap 1922 végén 93197, 45  K-t foglalt magába, ami nem volt megvetendőnek mondható. A következő évben, 1923-ban azonban már a bál rendezés gondolatához kénytelenek folyamodni. 1923 Húsvétján az első ilyen bál jövedelme 134,373 K-t tett ki, a Pünkösdi bálé 145,875 K-t. Ezeket a pénzeket Szász a régi bölcs szokás szerint a helyi takarékpénztárban tőkésítésre elhelyezte. (vagy inkább gyors megsemmisülésre! ) 1923 végén a harangalap már 400. 000 K, de 1924 tavaszán már egyetlen harangbál 1.212.000-. K hozott. Közben a környező falvak már rendre túlestek a harangok pótlásán, de a kürtiek hiúsága nem eredményezett többet a tanakodásnál. A presbiterek adókivetést javasoltak, a lelkész a közadakozást gondolta megnyugtatóbb megoldásnak. Abban azonban mindnyájan megegyeztek, hogy pénzben többé nem lehet a harangalapot tartani, hanem át kell térni a búza valutára. Szász a községi főbíróval együtt el is indult a más vallású helyi birtokosok között a búza megajánlásának jó példáját megszerezni, de ez nem sikerül. De nem sikerült a mozgékonyabb fiatal főjegyző személyes befolyásának bevetése a megajánlás-gyűjtésbe a módosabb gazdáknál, egyháztagoknál sem. Ezek után jutottak el az ultima ratió –hoz: az adókivetéshez. 1924. január 13-án mondta ki a presbitérium, hogy a harangok árát az állami egyenes adó után kivetett 20 dekagramm búza pótadó és ezen kívül három évig fizetendő -minden egyháztagra egyenlően- 20 kg búzaadó kivetésével fedezi. Előre látható volt, hogy az adó behajtása hosszú időt vesz igénybe, a hívek türelme, pedig – ösztökélve a környező falvak lakóinak nem épen hízelgő szó-beszédjétől is – elfogyott. Ekkor jött segítségül Szász Gusztáv tapintata és tekintélyt tisztelő jó viszonya, mely őt gróf Bolza Józsefhez fűzte. Sürgető kérésére a katolikus vallású gróf 200 q búzát megelőlegezett az egyháznak. Ennek a pénznek birtokában azonnal megindultak a tárgyalások a Slezák-haranggyárral. Két új harangot öntettek. Egy 420 kg-os és egy 220 kg-os súlyút. A megmaradt 1741. évben öntött öregharangot saját súlyában, 130 kg-ban is újra öntették az összhang kedvéért. A három harang összesen 270, 85 q búzába került, ami akkor 101. 898. 281 Koronát képviselt. Az új harangok feliratában nem tartották fontosnak  az akkori vezetők saját nevüket megörökíteni. A harangokon csupán ennyi áll:

A legnagyobbon: „Isten dicsőségére a tiszakürti református egyház híveinek áldozatkészségéből 1924.”

A középsőn: „ a világháborúban elesett hősök emlékére közadakozásból 1924.”

/Ezzel kapcsolatosan megjegyzendő, hogy az utóbbi felirat nem felel meg az igazságnak./

A legkisebb harangra az 1835 évi versezet került, az akkor készült legkisebb hadba vonult harang iránti kegyeletből.

Az új harangok felszentelése a kor üres „újbarokk” irányzata szerint óriási ünnepélyességgel történt. Pótolva az elmúlt századok során elmaradt összes harangszentelő ünnepélyeket. Tizenkét kocsin a hívek tömege vonult a harangok elé a tiszaföldvári vasútállomásra, 24 fehér ruhás lánnyal. Onnan önkéntes áldozatból Rónyai László, H. Varga László és ifj. S. Sonkoly Mihály - nem is a legelőkelőbb egyháztagok kocsiján - 1924. július 23-án vonultak be a faluba. Minden kocsit 8-8 fehér ruhás lány kísért és a többi 14 kocsi közönsége. A menet este fél hat órakor érkezett a templom elé a dúsan felvirágozott harangokkal és a „Nyári napnak alkonyulatánál” a XL. Zsoltárt énekelte a gyülekezet. Ezt követően Szász Gusztáv ugyancsak estébe hajló életének legboldogabb pillanatában imádkozott és prédikált, végre valóban örömkönnyek között. Befejezéséül a XXXIV. Zsoltár és a Himnusz eléneklése közben tért otthonába az önmagával mindenesetre megelégedett tömeg.

Ezek a harangok azóta szolgálják gyülekezetünket, miközben a „bút, riadást” újra harsogták a második világháborúban, sőt 1944 október 8 – november 12-ig el is némultak, de a hadba vonulást ezúttal elkerülték.

            Itt kell megemlékeznünk a harangozás rendjéről és a harangozói tisztről is. Amíg csupán egy vagy két kicsi harang állott szolgálaton, használatuk körül nem merültek fel problémák. Nagyon valószínű, hogy ebben az időben a leánytanító, vagy annak a vezérlete alatt a növendékek tiszte volt a harangozás és a temetéseken is díjtalanul meghúzták a harangokat. Amikor 1835-ben a rangosabb-módosabb harangok kezdték meg szolgálatukat, melyek nagyobb súlyúak és lényegesen nagyobb befektetést igényeltek, a harangozás rendjét is alapvetően rendezni kellett. Ekkor máig ható hagyomány gyökerezett meg: Vasár és Ünnepnapokon előbb a nagyharang 10 perc után negyedóra múlva, mindhárom harang 10 percig Istentiszteletre hívogatott, míg hétköznap reggel és délben a nagy harang, máskor a középső szolgáljon. Szent-Mihály naptól Szent-György Napig az esti harangszó, a „ takarodó” is nagy haranggal történjen. Temetéseknél az alkalmazott liturgia szabja meg a harangozás rendjét. Így a prédikációsnál mindhárom, a búcsúztatásnál a középső és a kicsi, énekszónál a kicsi harang szól. Csak hírharang húzatásáért jár külön harangdíj 30 krajcár. Azoktól, akik nem járultak hozzá a harangok beszerzéséhez 1 Ft. A harangozás rendjében később sem állott be változás. Annál inkább a harangdíjakban, mert az önállósodni kényszerült egyház jövedelmének lényeges részét épen ebből várta. 1873-ban hozta be a presbitérium, ezúttal is Varga József gondoskodó befolyására az esetenkénti díjazás rendjét. Ezek szerint a nagy és a középső harang meghúzása 20, a kisharangnál pedig 10 krajcár. Az idők változásával a 1900. évi határozat még tovább megy, mely szerint egy haranggal 20, kettővel 30, hárommal 40 fillér minden harang húzás és bevezették ugyanekkor a pompa harangozás rendjét és ennek díjazását 5 Ft-ban, határozták meg. Hovatovább pénzkérdéssé vált a harangszó is, sőt a függetlenségi politika propagandájává, miután a túri presbitérium átiratára 1903-ban készséggel elhatározta a kürti presbitérium is, hogy évente március 15-én és október 6-án változtattak a harangozás időpontjain. A világháború után újból az egységes harangdíjak rendszere lépett életbe. 1934-ben a temetési stóla megváltásával egyidejűleg a harangdíjak is eltöröltettek, kivéve a felek jótetszésére bízott pompa-harangozásnál.

             Végezetül. Az első harangozói bérlevelet 1826-ból ismerjük, mikor 6 Ft-ból 14 véka búzából, 14 véka árpából és párbérmentességből állt a harangozó fizetése. 1835-ben a három harang szolgálatba állítása a harangozói fizetés emelését is megkívánta, amikor 10 Ft-ban 20 véka búzában és 20 véka árpában állapították meg. Ezen kívül az énekszós temetésből 9, a búcsúztatásostól 18, a prédikációstól 27 krajcárt kapott a harangozó. Majd 1837-től, amikor a toronyóra kezelése is ráhárult fizetését 14 Ft-ra 30 véka búza és 20 véka árpára emelték. 1839-től pedig az addig készgyertya-járandóság helyett faggyúra 7 Ft-ot utaltak a számára. 1870-től az iskolaszolgai teendők ellátása is ráhárult és ekkor már a rendes mezőgazdasági cseléd-konvencióval tartott lépést a harangozó illetménye. Méltó még a feljegyzésre, hogy 1863-ban Csillag Jánost alkalmazták harangozónak és attól kezdve 1907-ig családjából három nemzedék látta el a tisztet. Mikor a második Csillag János elhalt, 1898-ban a presbitérium illendően elparentálta és Halotti torára 29 liter bort utalványozott.