A tiszakürti Tálasok története:

   A legnépesebb családunk nevét az 1685 körüli évekből származó felsorolásban még csupán egyetlen ember viseli: Tálas András, aki egyébként a legkisebb összeget adja a gyulai rácok fogságában lévő kürtiek kiszabadítására. Ám 1715-ben már 18 hold szántóval rendelkező közepes gazda, noha 1720-ban viszont kisebb módúnak vallja magát. Több adatunk nincs róla 1747-ig, amikor lelkészünk az anyakönyvi bejegyzéseket megkezdte már valószínűleg elhalt. A másik legrégebbi név a családból Tálas Ferencé, akinek ismeretlen nevű felesége 1682 és 1752 között élt.  Neve a módosabbak között van felsorolva 1715-ben, de 1720-ban kisebb gazdának van feltüntetve. A református egyház ez időbeli kurátora (1711-13, 1741), és mint ilyen tisztséget betöltő embernek neve ma is olvasható az első ismert tiszakürti úrasztali felszerelésen. (Boros kannán – szerk. megj.) Semmiféle adatunk nincs azonban arról, hogy e két első ismert Tálas milyen rokonsági viszonyban állott egymással, valamint arról sem, hogy milyen rokoni viszonyban volt velük az őket időrendben követő további négy név hordozója. Tálas Mihály, aki 1696-1759-ig élt : községi elöljáró, ismeretlen nevű felesége 1765-bel halt el. I. Tálas János, aki 1703-1781-ig élt, ismeretlen felesége 1778-ban halt el. 1771-ben féltelkes gazda. Tálas István, aki, 1704-1776-ig élt és 1771-ben szegény zsellér, ismeretlen nevű első felesége 1762-ben halt el. Második neje Sasról özv. Nagy Ferencné. II. Tálas János, aki 1714-1802-ig élt, 1771-ben féltelkes gazda, 1767-69, 1774-1775 és 1793-94 években községi főbíró. Neje Somodi Kata, aki 1785-ben hal el.

Nem tisztázható a fenti felsorolású nevek egymással összefüggése, de annyi bizonyos, hogy e négy őstől nyílegyenesen levezethető az összes ma élő Tálasok származása, mint négy merőben különböző ág hajtásai a családfáján. Sőt a II. Tálas János leszármazottjai közül a későbbi Kuruc- és Ferenc-Tálasok oly élesen megkülönböztethetők, hogy II. János fiában. III. Jánosban még egy ötödik ág elindulása is feltételezhető A család kora, gyors elszaporodásra mutat és a sokféle előnév eredet is régi időkre nyúlik vissza.

Nevezetesebb leszármazottak a Mihály-ágából a Vajkó- és Nagy-Tálasok. Mihálynak csak egy fia maradt: II. Tálas Mihály, aki 1735-1831-ig élt. Házasságot kötött Öcsödön Rédai Erzsébettel (1745-1814) 1764. január 10-én. Már az 1771-ik évi urbáriumban az öt legmódosabb, vagyis egész telek földdel bíró jobbágy gazdák között van felsorolva, ami annak is tulajdonítható, hogy lány testvérei voltak, akik ingatlant atyjuktól nem örökölhettek soha. Homorut Mihályhoz, Bézi Balázshoz és egy ismeretlen nevű nagykőrösi gazdához mentek férjhez. II.Tálas Mihály vagyoni fölényét élete fogytáig meg is tartotta és ebből fakadóan 33 éves korától igen befolyásos közéleti szereplő. Apját 21, anyját 26 éves korában vesztette el, de könnyelműségekre mégsem adta fejét, hanem több, mint félévszázadon át igazi vezére volt falujának. Már 1771-ben kurátor, még pedig Sári Mihály lelkészünk első embere. 1783-tól öt ízben, összesen 12 évig a község főbírója, az 1795-1798 évi templom építkezés főintézője. Nagyságára jellemző a szájhagyomány, mely szerint az ő neve kezdőbetűjének emlékére alakították akkor az ősi templomot „T” -betű alakúra. Három fia és három lánya született. Lányai közül egy csecsemő korában halt el, a felnevelt kettő közül egyik lányát a mezőtúri Arany, a másikat a nagyrévi Setét-családba adta nőül. Benedek fia Túrkevére nősült és ott is halt meg magtalanul, de szeme fényei, a két idősebb fia, III. Tálas Mihály és Tálas János élete végéig vele maradtak. III. Tálas Mihály 1767-1841-ig élt és 1789 május 11-én Nagykőrösön házasságot kötött Vajkó Júliával (1769-1822), aki a Vajkó-Tálas ág ősanyja lett. A második fiú Tálas János (1779-1815) 1797 január 11-én házasságot kötött leánytanítónk árvájával, Kőszegi Máriával, mely ágból a Nagy-Tálasok származnak. III. Tálas Mihály alig 10 évvel élte túl 93 éves korában elhunyt apját és az egykorú szigorú családi erkölcs nem engedte, hogy apja érdemeit elhomályosítsa vagy a családi örökséget veszélyeztesse. Egyszerűen élt, magának és családjának. Hét gyermeke közül egyetlen fia István, és három lánya élte meg a nagykorúságot. Lányait Deli Tompa, szabó és Rédai-Nagy családokba vitték nőül. Fia Tálas István (1796-1869) 1821-ben Lévai Erzsébettel (1800-1870) kötött házasságot. Ebből a házasságból mindössze egy fiú és egy leány született. A lánytestvér a Kerekes családba ment férjhez és fia Tálas László tovább vitte a család fáját. Két éves korában megélhette dédapjának, II Mihálynak halálát, mert 1823-ban született. 1897-ig tartó életében természete leginkább dédapjára ütött. Apját 46 éves korában temette el, sokáig szigorú apai hatalom alatt állott, de ez nem tudta eltéríteni a közpályától. Sason 1846-ban kötött házasságot a vagyonos Pap Erzsébettel (1830-1901). Egy ízben a református egyház kurátora és egyszer főbírónk volt, de életében mindvégig a községi közélet irányítója és vezére és a falusi liberál-kapitalista új világ egyik oszlopos polgára volt. Hat gyermeke közül három fiút és két lányt nevelhetett fel. Lányait a sasi Csató és a kürti Bézi családokba vitték nőül. Fiai közül Lászó leszármazottak nélkül halt el. A család a többi két fiú vonalán élt tovább. Tálas Gerzson ( 1855-1929), nejével Rab Klárával (1861-1935) 1880-ban kötöttek házasságot. 1903-1904-ig községi főbírói tisztet töltött be. Egyetlen fiuk született, aki 1915-ben hősi halált halt. Ezzel az ő ága is kihalt. Testvére Tálas Sándor (1864-1941) 1888-ban kötött házasságot Szabó Erzsébettel (1867-1937). Két fiú és két lány utóduk született, de leszármazottaik közül csupán IV. Tálas Mihály egyetlen fiában V.Tálas Mihályban él jelenleg a Vajkó-Tálas név jövendője.

            II. Tálas Mihály, János nevű fia és Kőszegi Mária házasságából hat gyermek született, ezekből három fiút és egy leányt nevelhettek fel. Ez utóbbi Nagy Sándorral kötött házasságot. A legidősebb fiú Tálas Gábor (1798-1885) Rab Zsuzsannával 1817-ben kötött házasságot. Ebből a házasságból csupán egyetlen fiát nevelte fel, aki Földvárról Nagy Klárával kötött házasságot 1833-ban, s így a Nagy-Tálasok őseivé lettek. Született öt gyermekük közül három lányt és egyetlen fiút neveltek fel, Tálas Áron-t (1852-1925). A deli termetéről ismert férfiú 1874-ben Mezőtúron Bagdán Piroskával kötött házasságot. Ebből a házasságból fiú utódok nem születtetek és ezzel a Nagy- Tálasok ága végleg kihalt.

Tálas János második fiától Tálas Gedeon –tól (1804-1879), aki a pátens harcok idején nevezetes kurátorunk volt, valamint harmadik fiától Tálas Mihálytól fi leszármazottak szintén nem maradtak. Így a Tálas család két legnevezetesebb ága nem bizonyult elég időtállónak.

A következő elsőnek ismert őstől I. Tálas Jánostól a Gedei- és a Rab-Tálasok vették eredetüket. I. Tálas Jánosnak öt lánya és két fia volt. Legidősebb lányát Kecskeméti Mező János sasi református lelkész bírta nőül, aki maga is a középszerű gazdák közé tartozott. Az 1771. évi urbarium szerint mégis valami törés állhatott be az életkörülményeibe, mert fiai halála után már nem tudott magasabbra vergődni. Nagyobbik fia Tálas János (1738-1814) a sasi Csató családba nősült és elszakadt az apai háztól. Az 1771. évi urbarium szerint teljesen vagy osztatlan lakóként van felsorolva. 11 született gyermeke közül egyetlen fiút és négy lányt nevelt fel. Egyetlen fiának Tálas Istvánnak viszont négy fia érte meg a nagykorúságot, de ezek közük csak a legifjabbnak Tálas Tamásnak (1814-1860) maradtak leszármazottai Ez a Tálas Tamás bírta nőül Gedei Juditot ( 1815-1893) – a honnan ez az ágazat az előnevét kapta. Ám napjainkban a Gedei-Tálasok is végleg kihaltak.  I. János ős másik fia, Tálas Mihály (1757-1827) Ókécskéről nősült Tóth Ilonával(1761-1827). 15 gyermekük közül hetet nevelhettek fel. Ágazatuk csupán két fiuk, Tálas József és Tálas Sándor vonalán él ma is. Tálas József (1792-1848) előbb Sasról Munkácsi Juditot (1801-1823), majd Öcsödről Rácz Sárát vette feleségül. Egyetlen gyermeke született I. Tálas László (1823-1893), aki előbb Meleg Erzsébettel (1828-1858), majd Kovács Ilonával (1841-1896) kötött házasságot. Az első és a második házasságából is egy-egy fiúgyermek született. Az előbbi II. Tálas László (szül.:1862) Rab Krisztinával és a másik Tálas Áron (szül.:1872) Rab Sárával kötött házasságot. Innen vezethető le a leszármazottak R. Tálas vagy Rab-Tálas előneve. Az utóbbi fiú Tálas Áron fia, Tálas Áron volt lelkészünk. Mindkét ágon a leszármazottak ma is élnek.

A harmadik, elsőnek ismert Tálas Tálas István már az 1771. évi urbarium szerint 2,5 holdas zsellér ember. Törzse, köszönhetően a született 10 gyermeke közül, három fiának Tálas Ferencnek (1752-1731), Tálas Istvánnak (1754-1832) – aki 1799-1800 években községi főbíró is volt – és Tálas Andrásnak ( 1756-1802) ma is élő áthatolhatatlanul szerteágazó nagy családdá vált. Közismert történet, hogy 1802 november 17-én Kurucz Zsuzsannával (1782-1854) kötött házassága és így a Kurucz- és a Juhász/J/ Tálasok őse lett. A J. elő betű arra mutatott, hogy III. Tálas István juhász volt. A Juhász- és Kurucz ág III. István két fiában vált külön. Mindkét ág kihalóban van.

A negyedik ág elsőnek ismert őse II. Tálas János felől indul el a legmagasabb szintről, sőt Tálas Mihály törzsétől abban a tekintetben sem maradnak el, hogy a leszármazottak a szintet meg is tartották. Tálas Mihálynak csak a fia II. Tálas Mihály jutott az élvonalba. II. Tálas János azonban már ott kezdte. II. Tálas Mihály kortársa és valószínűleg csak kisebb vagyoni helyzetének tulajdonítható, hogy nagy közéleti szereplése ellenére is elmaradt II. Tálas János mögött. Tíz gyermeke közül egy lányt – aki Tóth Istvánhoz ment férjhez – és három fiút nevelt fel: Tálas Jánost, Tálas Andrást és Tálas Mihályt. Tálas András ága korán kihalt. Tálas Mihály ága valami ismeretlen okból korán lemaradt az életküzdelemben, de ősük II. Tálas János felesége nevéről a Somodi-Tálas előnevet éppen ez az ágazat tartotta fenn mind e mai napig.

 Nagy ívű fejlődésnek indult III. Tálas János törzse kitől a Ferenc-, Pónyik és K-  / Mészáros/ Tálasok vették eredetüket. III. Tálas János már a maga életében is az „N”  előbetűt viselte, mely névhasználatnak eredete ismeretlen. Előbb Balog Annát (1754-1779) vette feleségül Sasról, majd Nyikos Erzsébetet (1752-1812) Ugról. 1798- 1799 és 1809-1805-ig községi főbíró volt és nyolc gyermeke közül három lányt és két fiút nevelt fel: IV. Tálas Jánost és Tálas Ferencet. IV. Tálas János (1784-1843) Dóczi Máriával (1790-1861) kötött házasságából származnak a Pónyik-Tálasok, mert két fia Tálas József ( 1816-1871) és Tálas Sándor (1819-1898) mindketten Pónyik János egykori szomorú emlékű tanítónk lányait vették feleségül, de mindkét ágazat fiágon kihalt. Úgyszintén fiágon kihaltak IV. Tálas János második házasságából származó két fiának Tálas Gábor (1824-1874) és Tálas Benjámin (1826-1870) született leszármazottai - szintén Tálas Gábor nevű fia 1900-1903-ig kurátorunk. Tálas Ferenc viszont a közvéleményben annyira önálló törzset alkotott, hogy kereszt nevét leszármazottainak egyik ága előnévként ma is viseli. Ennek a Tálas Ferencnek (1787-1845) Rab Erzsébettel (1792-1875) kötött házasságából hét gyermeke született, akik közül három lányt és két fiút nevelt fel. 1840-1841 között községi főbíró. Egyik lányát Öcsödre adta férjhez, másikat Csete Dániel lelkészünk bírta nőül és a harmadikat pedig Fekete Tamás. Két fia közül az egyiknek, Tálas Sándornak (1804-1873), aki 1840-1841 között kurátorunk és apja, nagyapja nyomdokán 1844-45 és 1860-62 között községi főbírónk. Leszármazottai ma is Mészáros-Tálas néven közismertek, mert ennek a Tálas Sándornak K.Tálas László nevű fia a mészáros mesterségre adta magát. Tálas Ferenc másik fia viszont Tálas László (1821-1898), aki Sasról a Csató családból nősült, a máig élő Ferenc-Tálas előnevet viselő család őse.

A többi  ma  nagyszámmal Tálas család nevet  bíró családok valószínűleg mindahányan Tálas István ivadékai

Dr. Tóth Dezső előszava a Tiszakürti Református Egyház történetéhez

                               Isten szent nevének segítségül hívásával, amidőn ez Annales írását megkezdem, az Ő nevére térjen dícséret kegyelmének hozzám fordulásáért abban, hogy az alábbiak megírásához szükséges adatokat összegyűjthettem és azok kiértékeléséhez, csoportosításához a megfelelő előtanulmányokat elvégezhettem.

            Írásom célja: a jövő szolgálata abban az értelemben, amint az a Zsoltárok Könyve 78, 3-4.6.7 verseiben meg van írva és Mályhn Elemér és Krisztics Sándor alapvetése szem előtt tartásával, a társadalom – s gazdaságtörténeti változások feltárásával, nem csupán az eseménytörténet előadásával, ami csak kerettörténet jelentőséggel bírhat.

            Forrásaimat illetőleg eddig hárman foglalkoztak Tiszakürti egyházunk és ami ezzel szoros kapcsolatban áll, községünk múltjával: Csete Dániel lelkészünk, aki az 1840-i kerületi határozat felhívásaira talán, az 1750-i ugyancsak kerületi határozatra feljegyzett, de veszendőbe ment anyagot újította fel csupán bizonytalan szájhagyományok  alapján, többek közt a lelkipásztorok névsorát, noha utóbbit is sok hiányossággal s megbízhatatlansággal. Aztán Szűk Károly lelkipásztorunk foglalkozott e tárggyal, 1887 körül, az új templom építésével kapcsolatban, de közszerűen csupán század eseménytörténeti adalékokat ad elő, minden előtanulmány nélkül, szakszerűtlenül, úgyhogy nála a lelkesedés minden elismerésre méltó. Végül Szász Gusztáv lelkipásztorunk is előveszi e tárgyat az 1917 évi kerületi felhívásra, de nála még a puszta lelkesedés is hiányzik. Így  forrásaimra elsőben is a Heves-Nagykunsági Egyházmegye múltjáról írt művemmel kapcsolatos kutatások közben jutottam és a szükséges tájékozódást az ott felsorolt irodalmi tanulmányozásom. Közelebbről pedig az anyagomat az 1747-ben kezdődő helyi egyházi számadási könyvekből, az 1808-ban kezdődő egyházi körleveles, 1826-ban kezdődő helyi presbitériumi jegyzőkönyvekből vettem, továbbá az Egyházmegyei Levéltár 1784. évvel kezdődő iratkötegeiből, az 1791. évvel kezdődő jegyzőkönyvekből, az egyházkerületi levéltár vonatkozó darabjaiból, végül az Országos Levéltár XVI-XVII. szd. az 1715. 1720. 1828. évi cozar. Regnicolarisból, főként a Tiszakürti Egyház levéltárából és a részletekben, az egyes fejezetek után felsorolt irodalmi s egyéb forrásokból.

            Ezek szerint alábbiak megírását elkezdtem 1949. évi április hó 20.-án a Húsvéti Szent Ünnepek után negyed napra ezen Szini Béla tiszaföldvári lelkész által illusztrált könyvben.

                                                                            Dr. Tóth Dezső

                                                               

A Tiszakürti Református Templom harangjainak története

IV. fejezet

Tiszakürti Harangok

Kikövetkeztethető a későbbi feljegyzésekből, hogy az első századokban csupán egyetlen 123 fontos (kb. 60 kg-os) harang szolgált a kürti haranglábon. Erről a harangról közelebbi adatunk nincs, de annyi bizonyos, hogy ez egyetlen kis harang kiegészítése is csak jó későn 1741-ben következett be. Sallós Benedek sokat próbált lelkészünk buzgalmából készült el Zechenter Antal budai harangöntő műhelyében a második 130 kg-os harangunk. Oldalán az önmagát fenntartó, sok apró jobbágy-gyülekezet legkifejezőbb emblémájával, a saját véréből táplálkozó pelikánnal, és a harangról ismert minden adatot tartalmazó következő felirattal:
  „Goss Mich Anton Zechenter in Ofen Anno 1741. T. Kürti Ref. Ekkla. maga költségén csináltatta T. Sallós Benedek Pred. Acsai István főbíróságában, Tálas Ferentz gondviseltségében és Szentesi György Uraimék forgolódások által”

            Csupán e két harang szolgálta a híveket 1834-ben is, amikor Csete Dániel lelkész elfoglalta itteni helyét. Az új lelkész - bár nem a legzavartalanabb közéleti viszonyok között – éppen a harangok megújításával látta legszükségesebbnek kezdeni több, mit három évtizedes munkáját. Kürti szolgálatának még az első esztendeje sem telt el mikor az adakozás eddig ezen a tájon ismeretlen módjával, a házankénti adomány-gyűjtés elindításával lepte meg a falut. A fennmaradt két gyűjtőív szerint 239 egyháztagból 256. 65 Frt. összeg be is gyűlt. Ez nem tartható megvetendőnek, - figyelembe véve az akkori pénzgazdálkodási és jobbágyviszonyokat. Az adakozás, annak ellenére, hogy Rab István és neje Csató Mária, valamint fiuk Rab József együttesen 30 Frt.-ot adott, sem bizonyult elégségesnek. Csetét ifjonti lelkesedésében nem akadályozták az anyagiak, hanem 1835. május 10-én H. Cseri János kurátorral és Deli Tompa János „közlakossal” együtt személyesen megjelentek Eberhardt Henrik pesti harangöntőnél és megrendeltek egy 320 és egy 81 kg-os harangot 1515.21 Ft-ért, melyből 421. Frt-ot előlegül le is fizettek. A legöregebb harangot 141.21 Frt. Értékben beadták. A költségek többi részét valószínűleg a község költségvetéséből fedezték. Az új harangok 1835. június 5.-én, Pünkösd reggelén már meg is szólaltak tornyunkban. Felszentelésük különleges ünnepségéről nincs tudomásunk. Nem is mutatkozott erre alkalmasnak erre az idő a Csete körül fellángolt közéleti harcok miatt. Viszont a harangok feliratai békésen megörökítették a nagy ellenfelek neveit. A nagyobbik harangon ez állott: „ Tiszakürti helv. vallástételt követő Ekklésia öntette a maga költségén 1835. Csete Dániel predikátorságában, Rédai János, Pányi István bíróságokban, H.Cseri János curatorságokban, Büttösi István notáriusságában. Fudit Henricus Eberhard. 1835.” A kisebbik új harangra pedig ismeretlen szerző tollából e sorok kerültek:

„Zeng az örök jónak,

Hálát, dicséretet harsogj!

Vajha! Veszélyt soha se,

Bút, riadást se jelents!”

Ez a 320, 130 és 81 kilogrammos három harang hívogatta a híveket Isten dicséretéte mindaddig, amíg a nagy „Bút és riadást” nem kényszerültek jelenteni, - az első világháborúig.

 Szintén, a hívek dicséretére közadakozásból előteremtett fa haranglábakra állították be az új harangokat, talán, azért mert akkoriban a torony vas haranglábakat el sem bírt volna. A későbbiek során a fából készült harangláb sok aggodalomra adott okot, ami 1887-ben az új templom építésével rendezés alá került. A vasharangláb megteremtése céljából N. Rab Mihály 130 Frt-ot adományozott. Ebből a pénzből csak a vasharangláb alap megteremtése vált lehetővé és egyelőre az új templomban is maradtak az életveszélyes faharanglábak. Az alap a templom alapkőkő letételi ünnepély tiszta jövedelméből 40 frt-al növekedett, de a tőkésítés folyamán csak 1893 őszén növekedett annyira, hogy az egyház közpénztára hozzájárulásával 480 Frt-ért Hőnig Frigyes aradi harangöntő elkészítette a vasharanglábakat. A harangokkal kapcsolatos érdeklődés, az általános igények emelkedése folytán később sem lohadt le. Már 1901-ben Kutas Mihály egész vagyona negyedét újabb nagyobb harangok beszerzésére hagyományozta, amihez az egyházközség az örökösök ellenállása folytán sohasem jutott hozzá. 1907-ben, az 1835. évi harang beszerzés egyik jóemlékű megbízottjának Deli Tompa Jánosnak leszármazottja, Deli Tompa Lászlóné (sz.: Horgas Zsuzsánna) özvegyasszony 800 négyszögöl szőlőt és további 2000 koronát hagyományozott végrendeletileg harangbeszerzésre. Az örökösökkel az egyház ezúttal is kényszerült 1000 Koronával kiegyezni, de ebből legalább létre jött a harangalap. Minden gondoskodást és problémát meghaladott a következő páratlan tragédia: Harangjaink I. Világháborús hadba vonulása.

            Esperesi felhívásra, 1915. szeptemberében ajánlotta fel közlelkesedéssel két kisebb harangunkat hadi szolgálatra „mélyen érezve az állami érdekeknek e nehéz időkben való hűséges szolgálatát” presbitériumunk. Csak egy feltételt kötöttek ki, legalább a legnagyobb harangunk maradjon itthon. A harangok elszállítására azonban csak 1916 őszén került sor, mikor kiderült – Szász Gusztáv lelkész legnagyobb fájdalmára -, hogy a katonai hatóság mindenütt egységesen a legnagyobb és a legkisebb harangot is igénybe veszi. Bár Szász megpróbálta megmenteni a legnagyobb harangunkat, annak elvitele mégis megtörtént. Senkit nem vígaszalt, hogy a legrégebbi középső 1741-ben öntött harang menekült meg a háborútól. A két másik leszerelése és eltávolítása azután egyházközségünk legszomorúbb eseményei közé tartozik. Már akkor az „állami érdek” iránti lelkesedés régen lelohadt, amidőn három katona 1916. november 2.-án – éppen halottak napján – megérkezett a harangokért. Azon a napon már nem foghattak munkájukhoz, ezért Szász Gusztáv este 9 órakor búcsúszóra meghúzatta a harangokat. Másnap, november 3-án a harangok hívó szavára már a reggeli órákban óriási tömegben istentiszteletre gyűlt össze a templom téren a falu népe. Először a harangok leszerelését nézték végig, azután a templomba vonultak, ahol a lelkész mélyhatású imát mondott. Aztán a templomból kivonulók serege és a leszerelt harangok előtt- nem tudva, hogy a honfiúi áldozatkészség büszke önérzetéből vagy a fájdalomról beszéljen-e. Vállán a 27 hónapos világháborús teherrel a népet mégis lelkesítette Szász Gusztáv kitartása, a harangok előtt tartott búcsú beszédében:

 „Nyelvük haj! Utolsót kondult, elborult szemünk, könnyünk perdült, hangjuk soká, soká fülünkbe csendül. Fájó szívvel búcsúzunk Tőletek. A Haza hív, védjetek! Menjetek! A magyarok Istene veletek! Amen.”

Az ősz pásztor akadozva szólt és a hívek szeme nem maradt szárazon. Végül Tatár Benjámin, a templom szomszédságában lakó egyháztag fuvarozta el a harangokat november 7-én a lakiteleki vasút állomásra. 1917. májusában semmi lelkesedést nem váltott ki az a püspöki felhívás, melyben a püspök ajánlotta a harmadik megmaradt harang felajánlását is, amennyiben a harang nem az 1700-as évet megelőző időből való műemlék. Mivel a  rányomott 1741 évszám nem tette lehetővé a kibúvót, a presbitérium ezt is kényszerült „ felajánlani”, nehogy a különben kilátásba helyezett katonai reguralis következzen be. Ennek a harangnak az elhurcolására nem került sor, bár már helyettesítésére kereplők beszerzéséről is gondoskodtak az atyák.

            A világháború és az azt követő forradalmak lezajlása után szerte a hazában óriási lelkesedés és áldozatkészség kelt fel a hadbavonult harangok pótlására. Nálunk azonban ilyesmiről nem számolhat be a történelem. Az élete delén már túl lévő Szász Gusztáv a körülötte gyökeresen megváltozott új világban inkább elővigyázatossá vált. De óriási nehézségeket okozott a rohamos devalváció is. A Horgas-féle alapítvány, mely az elvitt harangokért a katonai kincstár által megtérített pénzeket kezelte, 1948 koronát juttatott új harangokra. Ezt Enyedi Károly a harangok pótlására adott 1000 koronás adománya növelte. Ez a pénz az infláció hatására teljességgel elértéktelenedett. A presbitérium végre 1922 márciusában mégis kimondta a harangok pótlását. Úgy döntöttek, hogy a pótláshoz szükséges pénzt házankénti gyűjtés útján fedezik. Hozzá kell tenni, hogy Kürtön még a „ jó békevilágban” sem sikerült soha az ilyesmi. Az első gyűjtés mindjárt 1922 tavaszán 84073,80 korona eredménnyel zárult. A harangalap 1922 végén 93197, 45  K-t foglalt magába, ami nem volt megvetendőnek mondható. A következő évben, 1923-ban azonban már a bál rendezés gondolatához kénytelenek folyamodni. 1923 Húsvétján az első ilyen bál jövedelme 134,373 K-t tett ki, a Pünkösdi bálé 145,875 K-t. Ezeket a pénzeket Szász a régi bölcs szokás szerint a helyi takarékpénztárban tőkésítésre elhelyezte. (vagy inkább gyors megsemmisülésre! ) 1923 végén a harangalap már 400. 000 K, de 1924 tavaszán már egyetlen harangbál 1.212.000-. K hozott. Közben a környező falvak már rendre túlestek a harangok pótlásán, de a kürtiek hiúsága nem eredményezett többet a tanakodásnál. A presbiterek adókivetést javasoltak, a lelkész a közadakozást gondolta megnyugtatóbb megoldásnak. Abban azonban mindnyájan megegyeztek, hogy pénzben többé nem lehet a harangalapot tartani, hanem át kell térni a búza valutára. Szász a községi főbíróval együtt el is indult a más vallású helyi birtokosok között a búza megajánlásának jó példáját megszerezni, de ez nem sikerül. De nem sikerült a mozgékonyabb fiatal főjegyző személyes befolyásának bevetése a megajánlás-gyűjtésbe a módosabb gazdáknál, egyháztagoknál sem. Ezek után jutottak el az ultima ratió –hoz: az adókivetéshez. 1924. január 13-án mondta ki a presbitérium, hogy a harangok árát az állami egyenes adó után kivetett 20 dekagramm búza pótadó és ezen kívül három évig fizetendő -minden egyháztagra egyenlően- 20 kg búzaadó kivetésével fedezi. Előre látható volt, hogy az adó behajtása hosszú időt vesz igénybe, a hívek türelme, pedig – ösztökélve a környező falvak lakóinak nem épen hízelgő szó-beszédjétől is – elfogyott. Ekkor jött segítségül Szász Gusztáv tapintata és tekintélyt tisztelő jó viszonya, mely őt gróf Bolza Józsefhez fűzte. Sürgető kérésére a katolikus vallású gróf 200 q búzát megelőlegezett az egyháznak. Ennek a pénznek birtokában azonnal megindultak a tárgyalások a Slezák-haranggyárral. Két új harangot öntettek. Egy 420 kg-os és egy 220 kg-os súlyút. A megmaradt 1741. évben öntött öregharangot saját súlyában, 130 kg-ban is újra öntették az összhang kedvéért. A három harang összesen 270, 85 q búzába került, ami akkor 101. 898. 281 Koronát képviselt. Az új harangok feliratában nem tartották fontosnak  az akkori vezetők saját nevüket megörökíteni. A harangokon csupán ennyi áll:

A legnagyobbon: „Isten dicsőségére a tiszakürti református egyház híveinek áldozatkészségéből 1924.”

A középsőn: „ a világháborúban elesett hősök emlékére közadakozásból 1924.”

/Ezzel kapcsolatosan megjegyzendő, hogy az utóbbi felirat nem felel meg az igazságnak./

A legkisebb harangra az 1835 évi versezet került, az akkor készült legkisebb hadba vonult harang iránti kegyeletből.

Az új harangok felszentelése a kor üres „újbarokk” irányzata szerint óriási ünnepélyességgel történt. Pótolva az elmúlt századok során elmaradt összes harangszentelő ünnepélyeket. Tizenkét kocsin a hívek tömege vonult a harangok elé a tiszaföldvári vasútállomásra, 24 fehér ruhás lánnyal. Onnan önkéntes áldozatból Rónyai László, H. Varga László és ifj. S. Sonkoly Mihály - nem is a legelőkelőbb egyháztagok kocsiján - 1924. július 23-án vonultak be a faluba. Minden kocsit 8-8 fehér ruhás lány kísért és a többi 14 kocsi közönsége. A menet este fél hat órakor érkezett a templom elé a dúsan felvirágozott harangokkal és a „Nyári napnak alkonyulatánál” a XL. Zsoltárt énekelte a gyülekezet. Ezt követően Szász Gusztáv ugyancsak estébe hajló életének legboldogabb pillanatában imádkozott és prédikált, végre valóban örömkönnyek között. Befejezéséül a XXXIV. Zsoltár és a Himnusz eléneklése közben tért otthonába az önmagával mindenesetre megelégedett tömeg.

Ezek a harangok azóta szolgálják gyülekezetünket, miközben a „bút, riadást” újra harsogták a második világháborúban, sőt 1944 október 8 – november 12-ig el is némultak, de a hadba vonulást ezúttal elkerülték.

            Itt kell megemlékeznünk a harangozás rendjéről és a harangozói tisztről is. Amíg csupán egy vagy két kicsi harang állott szolgálaton, használatuk körül nem merültek fel problémák. Nagyon valószínű, hogy ebben az időben a leánytanító, vagy annak a vezérlete alatt a növendékek tiszte volt a harangozás és a temetéseken is díjtalanul meghúzták a harangokat. Amikor 1835-ben a rangosabb-módosabb harangok kezdték meg szolgálatukat, melyek nagyobb súlyúak és lényegesen nagyobb befektetést igényeltek, a harangozás rendjét is alapvetően rendezni kellett. Ekkor máig ható hagyomány gyökerezett meg: Vasár és Ünnepnapokon előbb a nagyharang 10 perc után negyedóra múlva, mindhárom harang 10 percig Istentiszteletre hívogatott, míg hétköznap reggel és délben a nagy harang, máskor a középső szolgáljon. Szent-Mihály naptól Szent-György Napig az esti harangszó, a „ takarodó” is nagy haranggal történjen. Temetéseknél az alkalmazott liturgia szabja meg a harangozás rendjét. Így a prédikációsnál mindhárom, a búcsúztatásnál a középső és a kicsi, énekszónál a kicsi harang szól. Csak hírharang húzatásáért jár külön harangdíj 30 krajcár. Azoktól, akik nem járultak hozzá a harangok beszerzéséhez 1 Ft. A harangozás rendjében később sem állott be változás. Annál inkább a harangdíjakban, mert az önállósodni kényszerült egyház jövedelmének lényeges részét épen ebből várta. 1873-ban hozta be a presbitérium, ezúttal is Varga József gondoskodó befolyására az esetenkénti díjazás rendjét. Ezek szerint a nagy és a középső harang meghúzása 20, a kisharangnál pedig 10 krajcár. Az idők változásával a 1900. évi határozat még tovább megy, mely szerint egy haranggal 20, kettővel 30, hárommal 40 fillér minden harang húzás és bevezették ugyanekkor a pompa harangozás rendjét és ennek díjazását 5 Ft-ban, határozták meg. Hovatovább pénzkérdéssé vált a harangszó is, sőt a függetlenségi politika propagandájává, miután a túri presbitérium átiratára 1903-ban készséggel elhatározta a kürti presbitérium is, hogy évente március 15-én és október 6-án változtattak a harangozás időpontjain. A világháború után újból az egységes harangdíjak rendszere lépett életbe. 1934-ben a temetési stóla megváltásával egyidejűleg a harangdíjak is eltöröltettek, kivéve a felek jótetszésére bízott pompa-harangozásnál.

             Végezetül. Az első harangozói bérlevelet 1826-ból ismerjük, mikor 6 Ft-ból 14 véka búzából, 14 véka árpából és párbérmentességből állt a harangozó fizetése. 1835-ben a három harang szolgálatba állítása a harangozói fizetés emelését is megkívánta, amikor 10 Ft-ban 20 véka búzában és 20 véka árpában állapították meg. Ezen kívül az énekszós temetésből 9, a búcsúztatásostól 18, a prédikációstól 27 krajcárt kapott a harangozó. Majd 1837-től, amikor a toronyóra kezelése is ráhárult fizetését 14 Ft-ra 30 véka búza és 20 véka árpára emelték. 1839-től pedig az addig készgyertya-járandóság helyett faggyúra 7 Ft-ot utaltak a számára. 1870-től az iskolaszolgai teendők ellátása is ráhárult és ekkor már a rendes mezőgazdasági cseléd-konvencióval tartott lépést a harangozó illetménye. Méltó még a feljegyzésre, hogy 1863-ban Csillag Jánost alkalmazták harangozónak és attól kezdve 1907-ig családjából három nemzedék látta el a tisztet. Mikor a második Csillag János elhalt, 1898-ban a presbitérium illendően elparentálta és Halotti torára 29 liter bort utalványozott.

Köszöntő

Tisztelt Olvasó!

Köszönti Önt szeretettel a Kürti História blogja.
Falunk - Tiszakürt, ezeréves múltja megérdemli egy régi adósság pótlását, hogy ti. bemutatkozzunk, kik vagyunk, mit éltünk meg, honnan jövünk, és esetenként szép tanúsággal és tanulsággal szolgálhassunk mindenkinek, aki elolvassa a bejegyzéseket. A történelem lapjai Dr. Tóth Dezső tudós lelkipásztorunk művéből elevenedik meg, a blog szerzői pedig a tollak, amelyekkel Isten 70 év távlatából immár digitálisan is publikálja az elveszettnek hitt történelmet.

A blogban kétféle bejegyzést találnak, egyfelől Dr. Tóth Dezső könyvének fejezeteit, másfelől olyan kommenteket, amelyek segítenek időnként értelmezni az eseményeket, szereplőket, hogy a nem tiszakürti olvasó számára is világossá válhasson, ki kicsoda, és mi miért történhetett.

Nem lesz lehetőség a blogban privát kommenteket elhelyezni, de a bloghoz kapcsolódó Facebook oldalon szeretettel várjuk a kérdéseket, észrevételeket is.

Kívánunk Önnek hasznos és szórakoztató olvasást, és ha kedvet kapna minket személyesen is megismerni, hát szeretetel várjuk csodaszép kis falunkban!

                                                                                   A kürti Históriás